ANARCHIZMUS
Az anarchizmus az a társadalmi elmélet, amely az egyéni felelősségtudat szerepét állítja előtérbe bármifajta - jogi, parancsuralmi vagy parlamentáris - uralommal szemben. Az anarchizmus legáltalánosabb meghatározása az uralomnélküliség követelése. Ezen "azon társadalmi rendet kell értenünk, mely minden külső hatalom és erőszak nélkül, tisztán az emberek szabad, testvéri együttműködésén alapul. Az erőszakon épülő uralmi rendszer helyett, mely a tulajdon, a jog és állam kényszerintézményeiben nyer kifejezést, az anarchikus társadalom formái az emberek természetében rejlő szolidaritás és az ebből folyó szabadság, egyenlőség és önkéntes összeműködés által jönnek létre." (Batthyány - Migray - Schmitt: Anarchizmus, Budapest, 1904.)
Az anarchizmus szerint a társadalmi rendhez nem szükséges a politika beavatkozása. A politika ugyanis mindig a hatalmat jelenti, ezen keresztül pedig erőszakkal igyekszik fenntartani a rendet, a társadalom életébe való beavatkozással. Ezáltal a politikai rend nem a szabadság, hanem az elnyomás állapota.
Az anarchizmussal kapcsolatos tévhitekhez hozzájárult, hogy az anarchia kifejezés a köznapi értelmezésben a zűrzavarral, fejetlenséggel egyenértékű, s kialakult egy olyan képzet, miszerint az anarchisták a társadalom, a közrend teljes felforgatását akarják elérni, dezorganizált, kaotikus helyzetet szeretnének teremteni. Ezt a képzetet erősíti a "feudális anarchia" történeti terminusa is, amely az ideiglenesen gyenge központi kormányzat következtében fellépő zűrzavaros politikai viszonyokat jelöli a korai feudalizmus időszakában. Az anarchisták felfogásában e kifejezésnek más jelentése van. Errico Malatesta olasz anarchista a következő meghatározását adta: "Az anarchia szó görög eredetű és kormánynélküliséget jelent, egy népnek azt az állapotát, amelyben alkotmányos hatóság, kormány nélkül igazgatja önmagát." Tehát szó sincsen dezorganizált, rendezetlen állapotokról. A politikai-állami közigazgatási hatalmat az anarchisták az autonóm, önigazgató, decentralizált helyi közösségek tevékenységével akarták helyettesíteni, s a közrendet ennek segítségével fenntartani. Elképzelésük szerint így az anarchia a szabadság fogalmával egyenértékű, amely úgy érhető el, hogy az emberek megszabadulnak az őket elnyomó, kizsákmányoló, rajtuk élősködő kormányzati-politikai hatalomtól és az azt szolgáló bürokratikus gépezettől.
Az anarchizmusellenes propagandához maguk az anarchisták is bőven szolgáltattak támpontokat. A köztudatban az anarchista mozgalom nem véletlenül - és nemcsak a lejárató propaganda hatására - kapcsolódott össze az erőszak, a terror fogalmaival. A XIX. század utolsó évtizedeiben és a századfordulón az anarchizmus követőinek jelentős része ugyanis céljai eléréséhez az egyéni merényleteket választotta eszközül, amelyeket hosszú időn át olyan "sikeresen" alkalmaztak, hogy a közvélemény az egész anarchizmust e merényletes irányzattal azonosította. Ebből következőleg háttérbe szorultak - vagy jóval kisebb nyilvánosságot kaptak - azok az áramlatok, amelyek békés, reformista eszközökkel akarták a társadalmat megváltoztatni.
Az anarchizmus követőiben nagyon sokan pusztán a lázadás, a tagadás, a rombolás bajnokait látták. Ahhoz, hogy valakit anarchistának nevezzünk, nem elegendő az, hogy az illető nem szereti a politikát (és a politikusokat), gyűlöli az államot, az elnyomást, a kizsákmányolást. Mindezek mellett az anarchista központi értéknek tekinti a szabadságot, tudatosan vállalja az anarchizmus alapvető céljaiért való küzdelmet, s konkrét elképzelése van a jövő társadalmi berendezkedéséről, illetve annak alapelveiről. Az anarchizmus így nem pusztán a rombolás és a tagadás, hanem a spontán módon kialakuló, alulról felfelé szerveződő, önkormányzati alapokon nyugvó, föderatív jellegű, egységes emberi társadalom eszméje is.
|